„A halál csak a rossz költők művét fejezi be. A nagy költőké befejezetlen marad, s azokat végül az egész nemzet szellemében az utódoknak kell befejezniük.” – hangzik most, 2020-ban a halhatatlan érvényű tanítás, mely a költő, próza- és esszéíró Csoóri Sándorra, kitől imént idézett gondolat származik, többszörösen igaz: alkotásai és az elszakított országrészekért, a nemzeti öntudat erősítéséért véghezvitt tettei ma is magyarság összetartó erőinek szimbólumai.
Ma van 90. évfordulója, hogy Csoóri Sándor és Csoóri Julianna gyermekeként, földműves családban, 1930. február 3-án, a nyugat-dunántúli Zámolyon, megszületett Csoóri Sándor. Nővérét Csoóri Juliannának hívták. Elemi tanulmányait szülőfalujában végezte, majd a népi írók által kezdeményezett Országos Falusi Tehetségkutató Intézet segítségével 1942-ben Pápára került középiskolába, s 1950-ben itt, a Református Kollégiumban érettségizett.
1950-ben lett a munkatársa a Pápai Néplapnak, majd a Veszprém megyei Népújságnak. 1951–52-ben az Egyetemi Orosz Intézetben orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakon tanult Budapesten, azonban tanulmányait betegsége miatt háromnegyed év múlva félbe kellett szakítania, tüdőszanatóriumba került. 1953–54-ben az Irodalmi Újság, 1954-ben a Szabad Ifjúság munkatársa, 1955–56-ban pedig az Új Hang versrovatának szerkesztője volt. 1957–58-ban a Lakatosipari Vállalatnál dolgozott tisztviselőként. 1958-tól 1968-ig szabadfoglalkozású író, ezen időszak alatt 1962–63-ban a Jövő Mérnöke című lap munkatársa, 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgja volt.
A hatvanas évektől a magyarországi szellemi és politikai ellenzék egyik meghatározó egyéniségévé, a nemzeti ellenzék vezetőjévé vált, lépéseit ennek megfelelően titkos ügynökök figyelték: a Történeti Hivatalban őrzött anyagok tanúsága szerint az 1956-os forradalomtól az 1980-as évek végéig negyvennégy ügynök írt róla jelentéseket.
Fotó: Fortepan/Kádas Tibor