Csoóri Sándor: Divatok ide vagy oda – kezdettől fogva így gondolom: a magyar költészet nélkül nem volna magyar nemzet, magyar szellemiség, ami egyértelműen azt jelenti, hogy ezután se lehet. Hiszen az igazi költészet mindig szembesülés az igaztalan, romboló élettel, miközben a legforróbb vágyakozás is arra, hogy a teljesség átélői és birtokosai lehessünk. Legyen szó szabadságról, szerelemről, szellemről, a lét legdrámaibb kérdéseiről. Ma például a költészet legizgatóbb föladata az, hogy a félrevezetett, a becsapott, a többszörösen is manipulált emberben újra fölébressze természetes ösztöneit és a saját határain is túlmutató képességét. Továbbá, hogy őrizze, védje, gazdagítsa nyelvünket, mert ha holnap és holnapután már nem lesznek nagy költők, a civilizáció aszályos körülményei között elsorvad a nyelv, a sorvadástól pedig törvényszerűen meghanyatlik a gondolkodásunk. Európa új tagországaként várhatna-e ránk ostobább balsors?
Csoóri Sándort a született szerénysége határozta meg leginkább. Kívülről úgy is látszhatott, hogy címekért, rangokért, díjakért harcolt. És mivel ezeket a Nagy-Kossuth-díjig, a Nemzet Művésze címig megkapta, könnyedén mondhatja igaznak a maga véleményét az, aki így vélekedik. Kívülről nézve azt is könnyedén elfelejthetik, hogy 1990 előtti életét a harcaiból, az ellenállásaiból és egy demokratikus jogállami létért és a kulturálisan egységes nemzetért való kiállásaiból és az ezekért kapott büntetéseiből, eltiltásaiból ismerhetnénk igazán. És olyan gondolkodóként, aki új elemet tett hozzá Kodály és Bartók hagyományfeltámasztó csodáihoz. Ez is olvasható ebben az életműsorozatban (A hagyomány föltámasztása). És talán azt sem kellene figyelmen kívül hagyni, hogy milyen környezeti körülmények között jöttek a legnagyobb díjak, és mi minden nem sikerült abból, amit már megteremtett, mégis elpárolgott. Hasznára válna minden érték- és emberismerő olvasónak, ha úgy közelítene a Csoóri-irodalomtörténet második kötetéhez is, hogy érzékeli: a költőnek a költői hangért győztesen megvívott egykori belső gyötrelme, ember nem tudja, milyen eldugott óráiban, ébren töltött éjszakáiban szerzett áttekintő történelmi, irodalmi tudása ellenére benne maradt a hazulról hozott örökség, az említett szerénység. Ami most itt áll ebben a kötetben, az nemcsak (alig) szűkített magyar irodalom, amelynek a Csoóri Sándor által elképzelt teljessége, természetesen, benne van az életműsorozat másik két kötetében, hanem világirodalmi viszonyítástörténet is. Író-költő nemzedéktársai közül ilyet nem írt senki sem.
