Soha nem találkoztam nála szebb szavú, szívélyesebb, sokoldalúbb, főképp bölcsebb írástudóval. Nemzetféltő indulatát inkább versekbe, nagyívű esszékbe, szociográfiákba és forgatókönyvekbe, nem utolsósorban társadalom- és irodalomszervező munkáiba öntötte. Ezért közölte róla Szakolczay Lajos író-szerkesztő: „Zrínyi kezéből vette ki a kardot.”
Csoóri, a zámolyi református parasztgyerek kezdetben Petőfi közéleti realizmusa, majd a sárszentlőrinci-rácegrespusztai pásztorfi, a nyugatos avantgárd, később a baloldali népi-nemzeti gondolat jelese, Illyés Gyula nyomában járt. Abban is hasonlíthatók, hogy poézisüket mindketten egyfajta sajátos ihletésű szürrealizmussal ötvözték annak bizonyságául, hogy a korszakos európai irányzatok elkötelezett magyarsággal éppúgy megjeleníthetők, mintha bármely más nyelven írták volna. Csoóri Móricz Zsigmondról, Illyés Gyuláról és Németh Lászlóról először a pápai kollégium kisdiákjaként hallott. Különböző műfajú munkáiban példaként és tanulságként számtalanszor emlegette szellemiségünk sok évszázados történetének jeleseit, akik „egész életükön keresztül a magyarság fönnmaradásáért kínlódtak”. Ez a törekvés volt leginkább jellemző Csoóri Sándorra, szóban, írásban egyaránt.
Érdemes hát Csoórit idézni, ha életművét méltatjuk. Költő-íróként éppúgy, mint magánemberként nála pontosabban senki sem látta és láttatta őt. Számtalan verses és prózai kötetében, forgatókönyvében és személyes megszólalásai során kitárulkozó nyíltsággal, hajszálpontosan fogalmazott. Azokhoz hozzátenni vagy belőlük elvenni semmit sem lehet. A róla készült legutolsó portréfilmben, Sipos István munkájában küzdelmes életéről egyetlen elhangzott kérdés nélkül mindent elmondott, alig harminc percben összefoglalva. Nemzeti sorskérdéseinkről tömören és egyértelműen, higgadtan, de brutális-szókimondóan beszélt. Ezért (is) támadt annyi ellensége, beleértve az 1990-ben tőle elhatárolódó írószövetséget. A valamicskét szabadabb, de a pártállami múlttól akkoriban megszabadulni jóformán képtelen szerveződés azt tagadta meg, akiről több ezer oldalnyi ügynökjelentés született, akit több ízben szilenciummal sújtottak, aki már a ’60-as években a népi-nemzeti ellenzék vezető személyisége volt, s akinek többek közt a rendszerváltozás legnagyobb hatású kétheti lapja, a Hitel köszönhető.
Szeretném hinni, hogy a még élő, Csoóri kirekesztésében ludas tollforgatók legalább utólag szégyellik magukat, de nem igazán bízom benne. A kicsik a nagyokat minden korban, főleg a történelmi változások során igyekeznek magukhoz zsugorítani. Azért estek neki, mert a közelmúltban legerősebben ő képviselte a magyarságot, mindazt, amit ma, holnap és a jövőben is értéknek gondolunk. Számos elismerése, Kossuth-díjai, az olvasók múlhatatlan szeretete nem semlegesíti az őt ért gyalázkodást. Utóbbi képet ad egy zavaros korszakról, melyben kevesen voltak képesek eligazodni.
A leghitványabb támadások a rendszerváltozás kezdetén, majd Gyurcsány Ferenc iszonyú emlékű országlása idején sújtották. Jobbító szándékait, mi több: költő-író voltát is kétségbe vonták. Előbb 1990-ben, Nappali hold című sorozata egyik esszéjének megjelenésekor. Esszéi utóélete során Csoóri közölte: a Nappali hold egyik írásáért a múlt évben – ne kerülgessük a szavakat – nyilvánosan megköveztek. Száznyolcvannál több írásban támadtak rám. Sokáig nem tudtam: kibírom-e a halálos kőzáport. Kibírtam. Sőt… még egy-két ijesztő igazságra is ráébredtem. Így ébredtem rá arra is, hogy aki igaz szeretne maradni, annak bizony még attól sem szabad visszahőkölnie, hogy egy-egy pillanatban igaztalanná válik. Mert néha épp a törés mutatja meg a szemben álló feleknek a valóság drámai, illetve tragikus teljességét.”
Fotó: MTI/Mohai Balázs
Teljes cikk: https://magyarnemzet.hu/kultura/ko-csikorgott-a-laba-alatt-7735175/