Poklokra szállt alá Csoóri Sándor

„Magam sem értem: sokszor ott álltam én,//ahová már csak egy madár//mert volna leszállni gyanútlanul” – írja Önarckép, egyetlen tollvonással című költeményében. Az alig négy éve elhunyt (a temetésén őt búcsúztató Kósa Ferenc és Tornai József sincs már közöttünk, utóbbi a napokban hagyta itt e földi árnyékvilágot) költő, publicista, közéleti ember, a XX. század második fele magyar közéletének egyik legjelesebb alakja ma lenne 90 éves.

„Költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek” – írja róla Görömbei András irodalomtörténész.

Csoóri nemcsak költőként írta be magát a magyar nemzet képzeletbeli aranykönyvébe, elévülhetetlen szerepe volt a szocialista államrend lebontásában, később a Magyarok Világszövetségének élén, majd a Duna Televízió egyik alapítójaként a világban szétszóródott magyarságot próbálta összefogni.

„A sokfelé szakadt magyarságnak nem kell feltétlenül egyetértenie, de értenie kell egymást” – tűzte zászlajára a teljesíthetetlen, naivnak tűnő jelmondatot, de amíg ő állt a Magyarok Világszövetsége élén, a szervezet befolyásos tényező maradt a magyar nemzetpolitikában.  „Fakó nép, mennek a napok, az évek,//meghallod-e még néha// cipőd ideges kopogását a kövezeten// s elcsukló himnuszaidat?” – olvashatjuk a Meghallod-e még? című költeményében, de a válasz az évek múltával egyre megkeseredettebb és reménytelenebb lett.

Csoóri Sándor 1930. február harmadikán született Zámolyon, református parasztcsaládban. 1950-ben érettségizett a Pápai Református Kollégiumban, majd az ELTE Orosz Intézetében tanult, de tanulmányait betegsége miatt félbehagyta. Különböző újságoknál és folyóiratoknál dolgozott, így 1953-54-ben az Irodalmi Újság munkatársa, 1955-től 56-ig az Új Hang versrovatának szerkesztője. 1956 után egy ideig nem talált munkát, majd az 1960-as évek elején a Budapesti Műszaki Egyetem újságjának szerkesztői munkatársa. 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgja.

Költészete az 1960-as évekre forrt ki igazán, s a Kádár-kor megtűrt ellenzékének egyik legmarkánsabb képviselőjévé vált. Első versei 1953-ban jelentek meg, nagy feltűnést keltve a Rákosi-korszakot bíráló hangvételükkel.

A hetvenes évekre alakult ki költészetének jellegzetes karaktere, melynek legfőbb ismérvei: a képekből áradó metafizikai sugárzás, a váratlan és meglepő asszociációk sora, a mindenkor személyes hangvétel mint hitelesítő jegy és a közösségi elkötelezettség. Szakolczay Lajos így fogalmazott: „Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára.” De hogy ismét monográfusát, Görömbei Andrást idézzük, a Csoóri-vers „sokrétegű, (…) gazdag képvilágú, érzékletes közvetlenséget és szürrealisztikus asszociációkat együtt mozgató, a természetet és a kozmoszt az emberi ügyek részévé és jelképévé avató, ritmusában nyugtalanságot és belső nyugalmat egyszerre sugalló”.

Verseivel egyenrangúak esszéi, amelyekben a képi és a logikai megközelítést egyszerre alkalmazza. Irodalmi pályaképek, népköltészeti és történelmi tárgyú művek, nemzeti sorskérdéseinket boncolgató írások, valamint saját életének eseményeit megörökítő esszék százait írta meg és tette közzé a hatvanas évek eleje óta. Németh László és Illyés Gyula nyomdokain haladva hozta létre a magyar esszéírás egyik csúcsteljesítményét: „Csoóri esszéi a magyar nemzeti önismeret elmélyítésének, gazdagításának bázisai” (Görömbei András).

A hatvanas években barátaival, Kósa Ferenccel és Sára Sándorral a magyar film megújítására, szemléletváltására tesznek kísérletet.

Több forgatókönyvet is ír a számukra, nélküle nem születtek volna meg olyan jelentős filmalkotások mint a Tízezer nap, az Ítélet, a Nincs idő, a Földobott kő, a 80 huszár vagy a Tüske a köröm alatt. Nehezen emészthető filmek, amelyek legyenek bár történelmi eseménybe (Dózsa György-féle parasztlázadás, az 1848-as szabadságharc) vagy a közelmúlt mindennapjaiba burkolva,

égetően fájó sorskérdéseket vetnek fel, amelyekre csak gyógyírt kínálnak, megoldást nem.

Számomra a legemlékezetesebb mégis az 1974-ben készült Kósa-film, a Hószakadás, amely a második világháború álcája alatt arra keresi a választ, hogy az elvaduló világban, amikor Radnótit idézve, mindenki önként, kéjjel öl és ölhet, meddig maradhat meg az ember embernek. A film egy jeles szlovák színésznő, Mária Markovičová, valamint Simonyi Imre költő számára nyújt emlékezetes színészi kiugrási lehetőséget.

Írói munkája mellett Csoóri a hatvanas évektől a népi-nemzeti ellenzék vezető egyénisége volt, komoly szerepet vállalt a rendszerváltás előkészítésében. Több alkalommal sújtották szilenciummal, több ezer oldalnyi ügynöki jelentést írtak róla, népszerűsége azonban rendkívüli volt, előadásain rendszerint zsúfolt termek fogadták. 1985-ben részt vett az ellenzéki csoportok monori találkozóján. 1987-ben egyike volt a Magyar Demokrata Fórum alapítóinak, majd 1993-ig a mozgalom, később a párt elnökségi tagja. 1988-tól a Hitel folyóirat szerkesztőbizottsági elnöke, 1992-től főszerkesztője. 1991-től 2000-ig volt a mára teljesen leamortizálódott Magyarok Világszövetségének elnöke.

Ebben a funkciójában kezdeményezte 1992 nyarán a Duna Televízió létrehozását, mely még az év karácsonyán megkezdte sugárzását.

„Az elmúlt öt évben minden jegyzetfüzetem első oldalára ezt írtam föl magamnak figyelmeztetőül: Ne feledd el, hogy a gyakran emlegetett hazugságból könnyen megszülethet az igazság látszata. Amely egy látszatvilágban sorsdöntő erő.” S akármerre nézünk ma Közép-Európában, egyre inkább csak látszatvilágokat látunk. Már akik észreveszik még ezeket a csalóka álarc mögé megbújó látszatvilágokat. Csoóri ágya fölött ugyanis Ady képe függött: „Ágyban, párnák közt fekszik ott az isteni ember, a megviselt lángész, lecsukott szemmel, legutolsó látható arcával.” Vajon hányan mernénk ma szembenézni ezzel a lecsukott szemű isteni emberarccal?

S e megemlékezés végén álljon itt egy személyes emlék: A Magyar Nyelvi Intézetben dolgozva a kilencvenes években irodalmi

-közéleti sorozatunkban neves határon túli és anyaországi írókat, közéleti személyiségeket láttunk vendégül. Eljött hozzánk Dudás Károly, Füzesi Magda, Szilvássy József, Balla D. Károly, Ferdinandy György, Peták István, Pomogáts Béla, Kovács István, s mivel az akkori főigazgató, Stark Ferenc egykoron Csoóri közeli munkatársa volt a Magyarok Világszövetségében, meghívtuk őt is. Nehezen állt kötélnek, s a főnököm előre figyelmeztetett, nagyon nehéz emberről van szó, aki, ha nem találja meg a közös hangot a beszélgetőpartnerével, akár húsz perc után is felállhat. A kijelentés nem vette el a kedvem a beszélgetéstől, s 1998. március 25-e életem egyik legemlékezetesebb napja lett. A főnököm által jósolt húsz perc helyett közel két órán át beszélgettünk hivatalosan, majd az est lezárulta után (amelyen egyébként Steiner Gábor barátom idézett a költőóriás verseiből), további jó két órát csevegtünk, s lassan éjfélre járt az idő, amikor élettársával, Balogh Júliával felszedelőzködtek, s elköszöntek.

„Ideje jött, Uram, hogy kiüljek ide eléd// a dombtetőre.// Látom, borul az ég már templomaid fölött.//… Szervezkedik a romlás ellenünk, Uram,//kár volna letagadnunk.”

– figyelmeztet, hiszen ez a Költő dolga. A többi a mi dolgunk (lenne).