Élete és munkássága

Csoóri Sándor 1930. február 3-án született a Székesfehérvár közeli Zámolyon. Szülei néhány holdas, szegény parasztemberek voltak. Abban az időben még előfordult, hogy valami tárgyi jellel utaltak a születő gyermek jövőjére. Apai nagyanyja Bibliát tett a bölcsőjébe, ami a hit természetes megvallása volt, de ott bujkálhatott benne a dac, a szóval kimondhatatlan remények daca, hogy a megszokott kasza-kapaforgató sors helyett talán szabad magasabbra is vágyakozni. Jegyzőség, tanítóság, papság? Vagy egy még különösebb megérzés, hogy esetleg kifejezetten könyves ember is lehet az unokából? Ha sejtés, mindenképpen mesei.

A valóságos út elég messze kanyarodott a mesétől.

Az elemi és polgári hat osztályt szülőfalujában végezte. Az eredményei csakugyan felfelé mutattak, és a tovább vivő akarat is megvolt a családban, de hiányzott a „hetedik krajcár”. Az iskolai „rektor” és a református lelkész figyelmén túl tehát kellett a népi írók által kezdeményezett Országos Falusi Tehetségkutató Intézet segítsége is ahhoz, hogy 1942-ben szinte zökkenők nélkül mérettethesse meg magát a Pápai Református Kollégiumban. Első igazi sikere volt ez, figyelő tanárok közegében. Felcsillant az esély, hogy jó eredménnyel, sok munkával viszonylag kevés családi kiadást követelhet a tanulás. De ez csak esély. A szorító helyzet miatt párhuzamosan a Pápánál sokkal közelibb Bicskén is jelentkezett az ingyenességet ígérő állami gimnáziumba, ahová némi késéssel úgyszintén felvették. Nehéz választás volt. A szülők maradandó emlékű erkölcsi megfontolással úgy határoztak, hogy sem a hitet, sem a támogatást, amelyet Pápától kaptak, nem szabad a könnyebbre felcserélniük.

Zámoly ebben és sok minden másban Csoóri Sándor életének egyik fő viszonyítási és hitelesítési pontja. Bár éveinek javarészét városi környezetben és urbánus szellemi körben élte le, műveiben gyakran tér ide vissza úgy, mint a tisztánlátás terepére. A szülőfalu sokszor a kijózanító csalódások és felismerések helyszíne. Már gyermekfejjel tapasztalta a végül mindenüket elpusztító háború kivételes kegyetlenségét, a halál, az ölés mindennaposságát, a frontvonalak állandósult és mégis helyben maradó mozgását. Zámoly és a környék két és fél hónap alatt tizenhétszer cserélt gazdát. Ilyen borzalmak után mártózott meg az országos újjáépítés mámorában. Azt, hogy ez a mámoros állapot rövid ideig tartott, ugyancsak a szülőfaluban szerzett későbbi letaglózó élmények magyarázzák. De akad más is. Pápán az érettségi bizonyítványt 1950-ben kapta meg, és a következő, az 1951-52-es tanévet a fővárosban az Egyetemi Orosz Intézet történelem-marxizmus-műfordítás szakán kezdte el. Az idő és a tanszak önmagában sok mindent fölvetít a korról. Például azt, hogy az egyházi iskola érettségijével máshová aligha juthatott volna be. Az ELTE-ről, ahová pályázott, épp ezzel a hivatkozással terelték át ide. Azzal nyugtatta magát, hogy itt legalább Jeszenyint fordíthat. Az élet azonban most is közbeszólt. Az egyetemi pálya hamar bevégződött: háromnegyed év után a még sokáig kísértő betegség kényszerítette tüdőszanatóriumba.

Költői-írói próbálkozásainak a kezdetén tartott. Petőfi őszintesége, közvetlensége és bátorsága vonzotta, s leginkább az, hogy az életet a költészettel azonosnak vélhette benne. Későbbi önelemzései tanúsítják, szerinte is mennyire leegyszerűsített Petőfi-kép volt ez. De a majd példájává váló Illyés Gyula költészete sem gyújtotta fel akkor a fantáziáját, több izgalmat talált Kónya Lajos, Kuczka Péter, Simon István népszerűségében, a „lódenkabátos” indulatokban. 1951-ben született egy Rákosi-verse is, amelyet a nyolcvanas évek ellenzékiségében néhányan azért sodortak újra és újra elé, hogy álellenzékiséggel vádolják – és tették ezt úgy, hogy megfeledkeztek a más felfogású ellenzékiek Rákosi- és Sztálin-költeményeiről. Ez az egyetlen vers már-már vádirattá szigorodott a kilencvenes évektől, mintha a „nagy rendszerváltót” elhallgatott bűnében leplezték volna le. Csakhogy Csoóri Sándorról a legtöbbet magától Csoóri Sándortól tudjuk. Írásainak tekintélyes része a saját életének elemzése. Aki minden áron szembesíteni akarja önmagával, észre kellene vennie, hogy ő azt a „vétket” már elmondta, megírta. Így történt ezzel a verssel is: először a Bertha Bulcsúnak 1976-ban adott interjújában vetett számot vele, a versre vonatkozó kérdés nélkül.

Tüdőszanatóriumi gyógykezeléséből Zámolyra került vissza. Tisztázó hónapok voltak ezek. Miközben tehetségesnek tartott kezdőként ösztöndíjat kapott az államtól, apjától mindent elvettek. A falu „kondája” már csak egy csontig soványodott anyakocából állt. Látta a kényszerítést, amikor a vetés természetes idejében elkobzott vetőmagot az év végén adták ki, és a parasztokkal a decemberi hóra szóratták. A parasztcsalád fia az ösztöndíjából vett kenyeret a boltban! A tragikus valóság azonban jobban megrázta benne az embert, mint a költőt. Közvetlenül Nagy Imre 1953 júliusi fellépése után egyszerre tizenkét verse jelenik meg a „vezető” folyóiratban, a Csillagban, kettő pedig az Irodalmi Újságban, s ezeket a kor hangadó kritikusai, köztük a jóval később besúgóként is megismert Nagy Péter, a fordulat előkészítőiként dicsérték. A fiatal költő ugyan nem indult kaméleontípusú magasztalóinak újabb csábdallamai után, de nem is volt készen a mély költői változásra. Korjellemző, hogy ezeket a verseket Nagy Imre miniszterelnöksége előtt írta, de nem közölték őket, s a fordulat után épp azok sürgették őt a megjelentetésben, s azok dicsérték, akik két hónappal előtte pártosan elzárkóztak a közléstől.

1953-54-ben az Irodalmi Újságnál dolgozik. Illyés Gyulával kialakuló mester-tanítványi viszonya ekkor éledezik, elsősorban lelkileg, de formálisan is. Az Írószövetségben akkor azt a kényszerképzetet éltették, hogy jót tesz a fiatalabbaknak, ha az idősebb mesterek foglalkoznak velük. Illyésnek menekülés volt a kínos feladat elől, hogy Csoóriban nem tanítványt, hanem reménybeli lelki rokont választhatott. A másik „besenyőt”.

Elindul valami, ám első kötete, az 1954-es Felröppen a madár még mindig arról a bizonytalanságról tanúskodik, hogy bár látja a szavak és a valóság ellentétét, ebből mégsem kibékíthetetlen összeütközés, hanem a feloldhatóság bizalma lesz. Nem tudja, hogy Illyés, Pilinszky, Szabó Lőrinc asztalfiókjában ott lapulnak a kor nagy versei. Az Egy mondat a zsarnokságról nem lehet az ébresztője. 1955-56-ban, amikor az Új Hang versrovat vezetőjeként Juhász Ferenc és Nagy László verseit gondozza, döbben rá igazán, hogy verseikben társadalmi és lírai „atomrobbanás” zajlik. És ekkor jön 1956! Csoóri Sándor hetvenöt évesen is azt mondta: ez volt élete legnagyobb eseménye. Huszonhat éves. Az Írószövetség és az Értelmiség Forradalmi Bizottságának összekötője, a kádári berendezkedés első hónapjaiban többek között emiatt hallgatják ki a Gyorskocsi utcában. Rovásán van a kapcsolata Illyéssel, Németh Lászlóval, és az, hogy november 4-e után is a szervezkedők között marad. Adminisztrátorként kerül a Lakatosipari Vállalathoz. Szokványossá vált gyanúsító kérdés, hogy az enyhének vélt mellőzés helyett miért nem csukták le. Netán mert aláírta az írók követelését, hogy az ENSZ vegye le napirendjéről a magyar ügyet? Arról kevesen értekeznek, hogy ez a követelés csak nyomtatott aláírásokkal jelent meg a Népszabadságban, a Magyar Nemzetben, az Élet és Irodalomban, sajátkezű alírásoknak sem a szerkesztőségekben, sem az Írószövetségben, a pártarchívumokban, sem a címzett ENSZ levéltáraiban nincs nyoma. Utóbbiak magáról a dokumentumról sem tudnak, a létezését még senki nem bizonyította. A vád azonban él – főként, persze, Illyés, Németh László és Csoóri, általában a népiek ellen.

Kétségtelen, hogy Kádárék a volt elkötelezett kommunistákat, az eszméből és gyakorlatból kiábrándult „revizionistákat” tekintették fő ellenségüknek. A politikában Nagy Imrét és körét, a szellemi életben Déry Tiborékat. De hogy távlatos vereséget akartak mérni a népiekre, azt nagy nyomatékkal bizonyítja az 1958-as népi írói állásfoglalás. Csoóri Sándor épp azt becsülte az úgynevezett revizionisták kiemelkedő alakjaiban, amitől a hatalmat undor fogta el; azt, hogy kommunista meggyőződésüket nemzeti felismerésre váltották. Ahogyan Déry általánosságban is kimondta 1956-ban: „attól nőttünk, hogy megnőtt bennünk a nemzet”. Csoóri Sándor ezt leginkább Zelk Zoltánban, Benjámin Lászlóban, Déry Tiborban és Örkény Istvánban tisztelte. A népi írói állásfoglalást a nemzeti gondolkodás elleni újabb politikai hadjárat kezdetének tekintette. És kihívásnak, elhívásnak is. Ez az állásfoglalás igen sokat tett azért, hogy Csoóri nemcsak származása vállalásával, hanem a műveivel is egyre inkább megvallja hovatartozását. Növeli a bátorságát. 1956-ról sem akkor ír először, amikor enyhül a szigor, tehetetlenedik a hatalom. 1968-ban veti fel „ötvenhat drámai ábrázolásának” hiányát. Mellékszereplők helyett a főszereplők csatájának, a magyar történelem „hamleti pillanatának” bemutatását. Amit hiányol, saját mulasztásaként is értelmezi. De beszél róla a kényszerű hallgatások évadján!

A hatvanas évek közepétől írja a magyar néphagyományról való gondolkodást alapjaiban megújító esszéit. A bartóki-kodályi úton valóban olyan szellemi lépést tett, amely nemcsak újraélesztette, közbeszéd tárgyává tette az ő eredményeiket, hanem lendítő gondolattal gyarapította is azokat. Fordulatot hozott. Ez pedig az a többlet volt, hogy a főként Bartók és Kodály által rögzítésre érdemesnek tartott és a legmagasabb rendű értékőrzés csodájaként a magas művészetbe emelt néphagyományt, az eredetit, vissza lehet, vissza kell vinni a már megváltozott életű, „modernizált” társadalomba. Bele kell illeszteni az új nemzedékek mindennapjaiba. Sok nagyszerű muzsikus és táncos volt ennek a gyakorlati véghez vivője. Számos fiatal erre a feladatra választott pályát magának. Kiváló néprajzosok folytatták tovább a nélkülözhetetlen gyűjtő munkát, Csoóri Sándor pedig ezt a szellemi alapozást végezte el.

Nálunk egy gondolat kivételességére sokszor épp abból következtethetünk, hogy üldözik. Csoóri meglátásait az „ellenoldalon” gúny és megvetés fogadta, a hatalom internacionalizmusa látványosan összetalálkozott a kozmopolitizmussal. Mit se számított, hogy a táncházmozgalommal ismerte meg az ország a román, a török, a bolgár, a szerb és egyéb néphagyományt is. Az internacionalizmus és a kozmopolitizmus nézőpontjából az is nacionalizmus, ha egy nép, egy nemzet meg akarja ismerni önmagát és a környezetét. Káros és kóros minden népi-nemzeti identitáskeresés. Már ezt megelőzően is érzékeltették vele, hogy semmiképpen sem illik a hatalomtól elvárt politikai képbe. 1960-ban egy jelentéktelennek látszó nagyhörcsögpusztai vitán egyetemistákkal került ellentétbe a Rajk-per és 1956 megítélésében. Az ottlévő pártjelentő életre szólóan példás büntetést javasolt rá. Akadnak, akik még ma is elégedettek lennének, ha a valóban életre szóló büntetés bekövetkezett volna, vagy ha Csoórinak évekig egyetlen sora sem jelenik meg 1956 után, s az egzisztenciális léte végképp meginog. Ezeknek az éveknek a valósága azonban az volt, hogy hozzá kellett szoknia az állandósuló megfigyeltetéséhez. És a konkrét büntetés is bekövetkezett. Később napvilágot látott szociografikus kisregénye, az Iszapeső egy, a szovjet katonákat érintő részének Kortárs-béli publikálása miatt egy év szilenciumot kapott, s megvonták az ösztöndíját is. Tíz év múlva, 1975-ben, Németh László halálakor írásos vallomást tesz róla, hogy Ady és Móricz után kit-kiket temet a „saját temetőjébe”. A hosszú sorban majd Sütő András lesz az utolsó. Önvallomás is ez az írás. Az általa is lángelmének tartott Németh Lászlóval egyáltalán nem versenyeztetve őt, reá is illik: „Alig volt író, akit könnyebb lett volna csúffá tenni roppant vállalkozása közben, (…) – vádolva avatatlansággal, elfogultsággal, ellenséges szándékkal is nemegyszer.”

1974-ben a nacionalista bélyeg mellé megkapta az antiszemitizmusét is, mert Nagy Lászlóval, Sánta Ferenccel, Czine Mihállyal szóvá tette, hogy minden fővárosi irodalmi fórum meghatározó helyein Aczél György kiválasztottjai ülnek. A bírálat a hatalmi torzultságról szólt,de ennek meghallása helyett származási kérdést csináltak belőle. Holott Csoóri eközben annak a belvárosi körnek a tagja, amelyben társa Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, Tornai József, Vekerdi László, Kósa Ferenc, Gyurkó László, Orbán Ottó, Sík Csaba, Gulyás János, Liska Tibor, Marsall László, Konrád György, András László, Kristó Nagy István, Horgas Béla, Sükösd Mihály, Tellér Gyula és mások, s ahol az összetartozási szempontok között nem szerepel, ki honnan jött.

1980 februárjában – ötvenedik „születésnapi ajándékként” – pengével vágják ki a kecskeméti Forrásból az Egy nomád értelmiségi című esszéjét. A vegzálás már menetrendszerű. Országos tiltásai sorában volt idő, amikor még szülőmegyéje iskoláiba, könyvtáraiba se engedték be. 1983-ban jelenik meg Püski Sándor New York-i kiadójánál a Csehszlovákiában üldözött Duray Miklós könyve, a Kutyaszorító. Csoóri Sándor ír előszót hozzá: Kapaszkodás a megmaradásért. A könyv sem Csehszlovákiában, sem Magyarországon nem jelenhetett volna meg. Az előszó a szovjet típusú rendszer gyógyíthatatlan alkati hibáinak megnevezése: az egypárt-uralom, a magántulajdon felszámolása, az egyházak és egyáltalán a lelkiismereti szabadság félretolása. Azóta sincs senki, aki azzal jelentkezne, hogy legalább az asztalfiókjában tartogatott valami hasonlót. Ez se számít! Mint Illyés esetében az Egy mondat a zsarnokságról után, Csoórival kapcsolatban is újra és újra előbukkan az alkuhajlam vádja.A bizonyíték, hogy csakugyan folytak tárgyalások a határokon túli magyarokat segítő alapítvány vagy a népi ellenzéknek nyilvánosságot adó lap érdekében. De magánérdek sehol! És a tárgyalások úgy folytak, hogy Csoóri soha semmit nem vont vissza a Duray-előszóban kimondottakból. Az pedig amit kimondott, főbűn volt.

Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek közepére egyértelműen ő lett a népi ellenzék szellemi vezetője. Kulcsérdemei voltak az 1985-ös monorierdei találkozó létrejöttében. A több kérdésben másként gondolkodó két ellenzéki csoportosulásnak ott még megvolt a lehetősége, hogy a legfontosabbakban közösen lépjen fel. Ahol és ahogy a mindenkit legyőző ambíciók és a hatalmi törekvések váltak uralkodóvá, ott és úgy lett semmivé, később majd ellenségeskedéssé az egykori közös lehetőség. Az MDF alapító atyái között az első sorban van a helye. Amerikai útja miatt az 1987-es lakiteleki zászlóbontáson nem vehetett részt, ezt pótlandó úgy volt, hogy a nyomtatásban megjelent jegyzőkönyvhöz ő írja az előszót. Meg is írta. De nem jelent meg. A felelősséget ezért még senki nem vállalta magára. Megbocsátott. A párt elnökségének 1993-ig volt tagja.

Életének, természetesen, sem addig, sem a későbbiekben nem a politikai részek voltak a legfőbb eredményei, bár az ország és a magyarság zaklatott sorsában gyakorta ezek maradnak legfelül. A gondolatok síkján vívott harcai és az azokból kinövő írások lesznek igazán maradandók. Versvilágának teljes átalakulása a hatvanas évek végére. Az egész magyarság, benne először Erdély és a csángóság létének, veszélyeztetettségének önmagába érlelése ugyancsak a hatvanas évek végétől. Övé a tökéletes azonosulás ritka adománya. Az ebből származó esszék ezért jutottak a magyar esszéirodalom csúcsaira. A hazai sorsfelfejtések és a határokon túli nemzetmegismerés összeötvöződik a Kósa Ferenccel, Sára Sándorral közös filmekben is – a Tízezer naptól az Ítéleten, a Hószakadáson, a Nincs időn át a Nyolcvan huszárig és a Tüske a köröm alattig. Úgyszólván nincs filmjük, amelyik ne rázta volna meg a magyar közvéleményt. A hatalommal szinte mindegyik ütközésbe került. Csoóri Sándor kapcsolatai és az emberi lelkek, szavak megnyitására alkalmas képességei nélkül nem készülhetett volna el a doni katasztrófát feldolgozó szociografikus Krónika vagy Pergőtűz, a még akkor is megfélemlített túlélők részmondataiból összeálló, hatalmasan egymondatos filmeposz. A néphagyomány szerepének újraértelmezése mellett ez a másik nagy szellemi tartomány, amelyet Csoóri Sándor a magáénak mondhat.

Külön fejezet a saját életének folytonos elemzése, a folyamatos önszembesítés, amiből – nyugalmasabb időkben – megszülethetett volna akár Saul Bellow példájára a Csoóri-féle Herzog, a korról is szóló magyar levélregény vagy Malraux ellenemlékirata. Helyettük azonban itt vannak az önvallomások és a magyar sors-esszék az apokalipszisainkról, eltemethetetlen gondjaink tömegéről. És főként a versek, amelyek az életmű legfényesebb kristályosodási pontjai.

Irodalmi törekvéseiben kései jóvátétel még a múlt rendszerben, hogy 1988-ban végre elindul a két hetente megjelenő folyóirat, a Hitel, amelynek 1992-ig a szerkesztő-bizottsági elnöke, majd a havi folyóirat főszerkesztője. Bár nem tekintette politikai feladatnak, a közélet annyiban mégiscsak újra betüremkedett az életébe, hogy 1991 végén közfelkiáltással megválasztották a Magyarok Világszövetsége elnökének. Ebben a tisztében fél évszázados kihagyás után szervezte meg a magyarok világtalálkozóit, felkérésére hozták létre a Duna Televíziót, s ekkor dolgozta ki a „mozaiknemzet” összetartásának koncepcióját. A néhány év múlva elkezdett belső ellenszervezkedésekről a hagyatékában maradt naplójegyzetekben mondja el a véleményét. Ezek is még kiadásra várnak. Az ellenszervezkedések először a tiszteletbeli elnököt, Sütő Andrást érintették, majd ahogy azt Sütő András jövendölte, a valódi elnököt célozták és találták meg.

1990-ben megjelent napló-esszéi, amelyek a Nappali hold című kötetben láttak napvilágot, egészen pontosan egyetlen jegyzet néhány antiszemitának nyilvánított sora ürügyén – Görömbei András megfogalmazásában – „a magyar irodalom legnagyobb fantomháborúja zajlott le ellene”. Ahogyan életének és műveinek tudós kutatója, Görömbei akadémikus mondja: „Több csalódás érte, több sebet kapott a várva várt szabadság első évtizedében, mint »negyven év lágerében«, amikor pedig »egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve« élt.”

Lelki és egyre inkább jelentkező egészségi krízisében sem tette le végleg a tollat. A közéletről sem mondott le egészen. Ellenzéki korszakában, a 2000-es évek közepén nyilvánosan is támogatta a Fidesz vezetőjét. Erejét azonban főképp a versben élésre és további emlékező kisesszék, jegyzetek írására, naplórögzítésekre összpontosította. Új vers- és esszékötetei jelentek meg, összegyűjtötte a vele készített interjúkat, sőt, egész életére visszatekintő nagy interjút adott Szakolczay Lajosnak. A kiadók egy része gyűjteményes kötetek sorával biztatta őt az állandó jelenlétre. Utolsó négy versét 2010-ben és ’11-ben írta. Csalódottságaiba akkor már nagyon belefáradt. Szabó István püspöknek van biblikus képe erről: „A próféta, ahogy a zsoltár mondja: hasonló a pusztai pelikánhoz; olyan, mint a bagoly a romokon. Virraszt és olyan, mint a magános madár a háztetőn (102. zsoltár). A romok fölött virraszt, vagy a pusztában, az éjszaka sötétjében, arccal a remélt naptámadat felé. Egyszerre él tehát a mindent fölfaló sötétség kellős közepén és a remélt világosságban. Várakozik és őrködik; és ha hallgat – Csoóri Sándor tudott hallgatni –, nem azért hallgat, mert ne volna mit mondania, vagy mert elvették volna tőle a szót, hanem mert tudja, a csenddel többet mond, mint bármi szóval.”

Nyolcvanötödik születésnapján utoljára jelent meg népes sokaság előtt a Petőfi Irodalmi Múzeumban, de ez kivételes pillanat volt. Rövid szünet a teljes visszavonultságban. Előtte és utána is mintha a bőrén át tájékozódott volna. A soha nem szűnő megsejtéseivel és többnyire hatalmas szótlanságával volt jelen a világban – 2016. szeptember 12-e hajnaláig.

Ravatalánál az Óbudai temetőben Balog Zoltán, Illyés Mária (Ika), Kósa Ferenc és Tornai József búcsúztatta.

Bibó István szomszédságában nyugszik.

 

Pálfy G. István

 

Díjai

1954, 1970 – József Attila-díj

1981 – Herder-díj

1984 – Bibó István-díj

1985, 1995, 2004 – Az Év Könyve-díj

1987 – Déry Tibor-díj

1989 – Fitz József-díj

1990 – a Radnóti Költészeti Biennálé Fődíja

1990 – Kossuth-díj

1990 – a Magvető Könyvkiadó Nívódíja

1995 – Eeva Joenpelto-díj

1997 – Károli Gáspár-díj

1997 – Magyar Örökség Díj

2000 – a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje a csillaggal

2003 – Arany János-nagydíj

2004 – a Magyar Művészetért Díj

2005 – Magyar Örökség Díj

2006 – Balassi-emlékkard

2008 – Prima Primissima-díj

2012 – Kossuth-nagydíj

2013 – a Magyar Művészeti Akadémia Nagydíja

2014 – a Nemzet Művésze-díj