Csoóri Sándor: Divatok ide vagy oda – kezdettől fogva így gondolom: a magyar költészet nélkül nem volna magyar nemzet, magyar szellemiség, ami egyértelműen azt jelenti, hogy ezután se lehet. Hiszen az igazi költészet mindig szembesülés az igaztalan, romboló élettel, miközben a legforróbb vágyakozás is arra, hogy a teljesség átélői és birtokosai lehessünk. Legyen szó szabadságról, szerelemről, szellemről, a lét legdrámaibb kérdéseiről. Ma például a költészet legizgatóbb föladata az, hogy a félrevezetett, a becsapott, a többszörösen is manipulált emberben újra fölébressze természetes ösztöneit és a saját határain is túlmutató képességét. Továbbá, hogy őrizze, védje, gazdagítsa nyelvünket, mert ha holnap és holnapután már nem lesznek nagy költők, a civilizáció aszályos körülményei között elsorvad a nyelv, a sorvadástól pedig törvényszerűen meghanyatlik a gondolkodásunk. Európa új tagországaként várhatna-e ránk ostobább balsors?





Csoóri Sándort a született szerénysége határozta meg leginkább. Kívülről úgy is látszhatott, hogy címekért, rangokért, díjakért harcolt. És mivel ezeket a Nagy-Kossuth-díjig, a Nemzet Művésze címig megkapta, könnyedén mondhatja igaznak a maga véleményét az, aki így vélekedik. Kívülről nézve azt is könnyedén elfelejthetik, hogy 1990 előtti életét a harcaiból, az ellenállásaiból és egy demokratikus jogállami létért és a kulturálisan egységes nemzetért való kiállásaiból és az ezekért kapott büntetéseiből, eltiltásaiból ismerhetnénk igazán. És olyan gondolkodóként, aki új elemet tett hozzá Kodály és Bartók hagyományfeltámasztó csodáihoz. Ez is olvasható ebben az életműsorozatban (A hagyomány föltámasztása). És talán azt sem kellene figyelmen kívül hagyni, hogy milyen környezeti körülmények között jöttek a legnagyobb díjak, és mi minden nem sikerült abból, amit már megteremtett, mégis elpárolgott. Hasznára válna minden érték- és emberismerő olvasónak, ha úgy közelítene a Csoóri-irodalomtörténet második kötetéhez is, hogy érzékeli: a költőnek a költői hangért győztesen megvívott egykori belső gyötrelme, ember nem tudja, milyen eldugott óráiban, ébren töltött éjszakáiban szerzett áttekintő történelmi, irodalmi tudása ellenére benne maradt a hazulról hozott örökség, az említett szerénység. Ami most itt áll ebben a kötetben, az nemcsak (alig) szűkített magyar irodalom, amelynek a Csoóri Sándor által elképzelt teljessége, természetesen, benne van az életműsorozat másik két kötetében, hanem világirodalmi viszonyítástörténet is. Író-költő nemzedéktársai közül ilyet nem írt senki sem.



TŰRT, TILTOTT, TÁMOGATOTT ÉS MEGFIGYELT A KÁDÁR RENDSZER

De, akárhogy is forgatjuk a szavakat, annyi bizonyos, hogy komolyan vette a kultúra szereplőit. Az akkori politikai vezetők és apparatcsikok tudták, hogy a szavaknak súlya van, a szavaknak súlya lehet. Csak éppen azt nem értették, nem is érthették, hogy a szavak súlya éppen a tiltás – és az azt követő kijátszási kísérletek miatt – nem elenyészik, hanem növekszik.

A MEGFIGYELT EMBER CÍMŰ KÖTET

az 1979-ben és ’80-ban keletkezett, Csoóri Sándorral kapcsolatos Napi Operatív Információs Jelentések gyűjteménye és feldolgozása. A kötet vastagsága jól mutatja, hogy a rendszer mekkora energiát fektetett abba, hogy megfigyelje és kövesse a költő kapcsolatait, találkozásait és kijelentéseit. Az 584 oldalon feldogozott

260 dokumentum tényleg sokmindent elárul arról, hogy mi történt Csoórival ebben a két évben, s azt is egészen pontosan körülírja, hogy mi miatt aggódott a hatalom. Mondjuk, előbbire nézve elég fura, hogy a költő életének a most feldolgozott két évét

BIKKFANYELVEN ÍRT JELENTÉSEKBŐL

és a csatlakozó, tudományos igényű jegyzetekből ismerjük meg. Egy egészen elképesztően bornírt világról mesél az A megfigyelt ember című kötet, Csoóri és a vele együtt gondolkodók céljai és törekvései sokkal inkább természetes, emberi törekvések voltak, mint politikaiak, legyen szó, nyelvről, kultúráról, határon túli magyarokról, az általuk forszírozott kérdések elsősorban emberiek. Ezért is lehet az a ma már sokak számára meglepő alaphelyzet, hogy azok, akik a rendszerváltás után egymás ádáz ellenfelei lettek, akkoriban még nagyon is összetartottak és összetartoztak. Nem a különbözőségük és színességük volt a fontos, hanem az, ami összekötötte őket. Volt „valami”, aminek ellenében, a józan ész nevében összetartoztak és összetartottak.

Teljes cikk: https://librarius.hu/2020/04/20/napi-operativ-informacios-jelentesek/


Vendég: Korniss Péter fotográfus. Kolozsvárról érkezett a magyar fővárosba, hogy ide varázsoljon egy otthonról hozott titokzatos világot. 1956-ban jogi hallgatóként az egyetem forradalmi bizottságának tagja volt, s bizony emiatt ki is zárták onnan, a mi nagy szerencsénkre, hisz mennyivel szegényebbek lennénk az ő képi világa nélkül! Az életműve mellett van még egy különlegessége: a hűsége. Ez a munkáján túl, természetesen kiterjed a családjára és a barátaira. Ilyen szálak kötötték Csoóri Sándorhoz is, aki nemcsak „alanya” volt, hanem a munkájában társa, és sok évtizeden keresztül a barátja. Csoóri Sándor költőre, íróra, közéleti emberre emlékeznek barátai, így állítva emléket az embernek, akiről egyik értője így fogalmazta meg írásai lényegét: „olykor szociográfiai pontosság, olykor festői víziók, olykor utánozhatatlan emberi-nemzeti aggódás” jellemzi. Húsz beszélgetést rögzítettünk filmre, húsz kortárssal, akik Csoóri Sándorra emlékeznek ki-ki a saját élményei alapján. A filmeket levetítjük, majd a filmben szereplők a saját életükről, élményeikről mesélnek, mintegy „párhuzamos életrajzon” keresztül mutatva be azt a korszakot, amelyben éltünk.


Időpont: 2020. március 19., csütörtök, 18:30–20:00

Helyszín: Bp., Károlyi utca 16., Budapest, 1053

Az esemény facebookon: https://www.facebook.com/events/1221922664673622/?active_tab=about

1
2

Heading 1