
Gondolatok a költőről

Verseinek jó részében a katasztrófa szédületén áttör a szépség szédülete, amihez a természet, a nő és a paraszti világkép »esztétikumától« kapja az első ihletést – a másodikat pedig lelke lángolásától, amely a realitást a csoda szférájába emeli, a csodát magában a realitásban, annak »belsejében« fedezve fel. (…) Csoóri lírai aspektusa és az életért vívott, látszatra csupán egyéni küzdelme mögött egyetemes indíttatás, kettős, történelmi kényszer is meghúzódik: egyrészt az emberiség »kollektív vitája« a halállal, amely századunkat arra készteti, hogy folyvást örvények körül keringjen – másrészt a titokfejtés vágya, sóvárgás a kollektív győzelemre az életen…
Török Endre 1963

Csoóri Sándor az emberi egzisztencia bárminő korlátozottsága elleni morális tiltakozás megszólaltatója. Alakzatainak a kritika által bőségesen (…) elemzett rapszodikus-elégikus monotóniája ebből a gondolati és erkölcsi koncentráltságként is fölfogható változatlan célképzetből és szolgálatba állított művészi (valamint közéleti) szerepből ered. Egy kegyetlen sorscsapás – Nagy László 1978 januárjában bekövetkezett korai és váratlan halála – miatt az a feladat, költői szerepkör is részben Csoórira testálódott, amelynek ő majdnem indulásától várományosa, sőt részese volt, de amelynek (…) folytatható mivoltját jómaga sohasem hirdette
Tarján Tamás, 1997

S hogy (…) Csoóri Sándor soha nem jut el (a ha volna életem, ha volna időm már-már biológiai végállapotának józan belátása, a megcsúfolt profetikusság élményének erőteljes megélése mellett sem) a közéleti közöny, érdektelenség érzékiérzelmi-gondolati vég-állapotáig, annak a nem mindennapi mélységben átélt szereptudatból eredően a nem romló, hibátlan alanyi felelősségérzet lehet az indoka. (…) a felfokozottan indulatos, támadó-ostorozó hevülettel festett látomások, a taszító jelzők, az undor képei a poétikai hatásmechanizmus elvei alapján most is egy ellentétes minőséget felmutató lírai világképzés tanúságtevői: ez itt a haza, talán az édes haza, melynek rommá lett templomait, lerombolt hegyeit mégiscsak újjáteremteni vágyja a költő.
Cs. Nagy Ibolya, 1997

Csoóri Sándor (…) sokoldalúan és árnyaltan világítja meg a nemzeti újjászületés elmaradását, a szellemi-lelki-gazdasági nemzeti szétszórtság okait és tényeit. Döbbenetes látleletet készít a magyarság itthoni és külhoni állapotáról egyaránt. Okok és okozatok leverő leltárát készíti el, számba véve és új szempontok szerint megvilágítva a bajok (…) sokaságát. Ezek megmutatása, leleplezése azonban sohasem az önemésztő reménytelenséghez vezet az ő esszéiben, hanem minden esetben a nemzeti kibontakozás, megújulás útját keresi.
Görömbei András, 1998

Csoóri Sándor már 1983-ban kimondta, hogy a diktatúrát az egypártrendszer, a magántulajdon elbitorlása és a hit összetartó intézményeinek szétverése alapozta meg. Megnevezte a rontás ismérveit. Ez olyasvalaminek a kimondása volt, amit rajta kívül senki más nem tudott vagy nem mert, nem is merhetett megfogalmazni. A rendszer idegközpontjához nyúlt. A bűnök bűnét követte el a kádári hatalom és a szovjet birodalom támogatóinak szemében.
Pálfy G. István, 2003

Csoóri Sándor költői sokszólamúsága abban is szemlélhető, hogy a leghagyományosabb lírai műfajokat megújítja: akár egyetlen műben is egymásra építi azokat, hangnemeket is szembesítve egymással. Az olykor kaotikusnak mutatkozó világban az esztétikai minőségek sem maradhatnak már egyetlen vonással leírhatók. Ha a disszonancia folytonosan jelen van a mindennapi életben, akkor azt a művészetből sem szabad tartósan kiiktatni. Berzsenyi Dániel ezt ilyenképpen még nem élhette meg. Ady Endre polifon hangját, összetett látásmódjának örökségét Nagy László, majd Csoóri Sándor vitte tovább.
Vasy Géza, 2017

Csoóri a Nagy László-i imperatívuszt oly módon alakította át, hogy szétszedte, átröntgenezte a csodát, majd költői nyelven, eleven és fölmutatható poétai fogásokkal összerakta szemünk láttára. Mert ő kijelentő mondatok idején is inkább a kérdő mondatok szószólója volt, így szükségszerűen elemezni kényszerült. Bevallottan közel a földhöz, és bizonytalan égi mezsgyéken egyszerre próbál ma is szerencsét.
Nagy Gáspár, 1985

Csoóri Sándor életpéldája (…) inkább azt sugallja: győzni is lehet. Igaz, győzelme nem felejtetheti a kérdéseket: ha elég bizalmat kap, ha nem cenzúrázták volna »finoman« a létét, ha nem szorították volna ki oly sokszor az irodalmi lapokból, a tv-ből, a rádióból, ha nem lettek volna az értetlen mellőzések és támadások, szerződésfelbontások és eltiltások – vajon mennyivel alkothatott volna többet, s főként teljesebbet. Mert csakugyan meg lehetett volna vele fogatni a történelem madarát. Mert mosolyában csakugyan madárhad röppent, s ezer esztendős esők sétálnak benne. Innen, tehetsége felől nézve mi is tűnődhetünk: mennyi energiája pazarolódhatott el Csoóri Sándornak? Hogy mennyi minden maradt eddig kidalolatlan benne
Czine Mihály, 1988

A Hitel 1990. szeptember 5-i számában Csoóri Sándor közzé teszi a Nappali hold című esszésorozata második részét. Egy hét sem telik el, és szeptember 11-én »a magyar sajtóban elsőként« reagál a Mai Nap – mint erre ugyanitt október 4-én emlékeztet – az esszé egyetlen passzusára. Ez a – kis híján négy teljes oldalnyi szövegből – kiemelt tizenhat sor lesz aztán a több hónapon keresztül tartó »értelmiségi szópárbaj«, »kávéházakban vívott polgárháború« (The Independent on Sunday, 1990. október 7.) kiváltó oka (…). Az elsőként reagáló(…)t nem a részlet »zsidóellenessége« zavarta, hanem az »igénytelensége«. Az, hogy Csoóri úgy kerüli meg – mint írja – az ő szellemi formátumához méretezett kérdést, ahogy a »fércművészek« szokták. Ezért az esszé – vagy a tizenhat sor?
Márkus Béla, 1991

Csoóri Sándor nem egy, hanem több »rendszerváltozást« ért meg ifjúkora óta, így aztán tapasztalatai egyáltalán nem csak 1989-90-es fordulat, átalakulás, változás történéseiből, következményeiből szűrődtek le. A mindenkori hatalom és az értelmiség összefonódása, de még a »szélárnyék« vívmánya, azaz a hatalommal kötött alku (…) legnagyobb veszedelme (…) az, hogy leszoktat az önálló gondolkodásról… Csoóri már a hetvenes évek végétől sürgeti ennek a részleges kompromisszumnak a fölülvizsgálatát.
Monostori Imre, 1995

Korábban mint bajvívó, a modern versért való küzdelmében új és új várfalaknak vetette neki ostromlétráját. Most kiérleltség és megállapodottság jellemzi: birtokában lévén immár időnek és formának, eljutott a feloldó evidenciákig. (…) A költő a maga (és a mai magyar líra) csúcsain halad, mert számára a vers(írás) önkifejezés és világmodell-teremtés azonossága, törvénykeresés és életforma, szó és tett ritkán tapasztalható egysége.
Grezsa Ferenc, 1985

Csoóri Sándor a mai magyar irodalomban: magatartás. Az ötvenes évek első felének nagy történelmi megrendülése után Csoóri a descartes-i szisztematikus kételkedés módszerével rombolta le önmagában a világot, hogy újraépíthesse. Módszeresen és kitartóan. (…) A költemények hátteréből… határozott arcélű, korunk leli valóságát mélyről és újszerűen szemlélő személyiség bontakozik ki, aki előtt ma még beláthatatlanok a lehetőségek, s aki(t) – noha nagyigényű szándékától: »a világ leszek vagy meghalok, nem érhet más« még messze van – (…) a magyar líra gazdag horizontján is a legjobbak között kell számon tartanunk.”
Kis Pintér Imre, 1970

Tényeknek és líraiságnak, személyességnek azt az ötvözetét, amit Csoóri teremt meg a magyar irodalomban, az illyési példa nagyon is kiváltotta, de az adott korszakban, egészen más helyzetben már nem pótolhatta. Csoórinak az úttörők sorsával kellett fi zetnie a kellő időben közzétett, fölháborító tudósításokért. (…) Csoóri azokban a nehéz években egyfolytában úton volt, jelen akart lenni a falu hirtelen, kívülről megindított átalakulásának pillanatában. Akkor még senki nem volt erre érzékenyebb nála
Tornai József, 1974

Mostanában egyetemi berkekben sűrűn hallható a panasz: a közösségi szellemű költészet és gondolkodás egyre népszerűtlenebb. Ma már József Attila sem kell. Nagy László még tartja magát, de holnap már ő is a második vonalba szorul. Weöres Sándor és T. S. Eliot a költőeszmény, a becsvágyóbb egyetemi hallgatók Heideggert olvassák, és követőit tisztelik, tudákos módszerekben keresik lehetőségeiket, a nagy többséget pedig nem érdekli semmi. Tudom, a keserűség torzítja ilyenre a képet, de ha igaz volna is, inkább az oktatást és a felvételi rendszert minősíti, mint a közgondolkodást. Lám, a »Csoóri-tanszék« népszerű, noha szelleme közösségi. Nem kell tehát elsietni a harangozást. Amit a gálya és a víz viszonyáról Petőfi állított, eddig még mindig igazolta az idő. Most Csoóri révén.”
Kiss Ferenc, 1979

A szellem alakulásának, formálódásának, kiteljesedésének prózai tükre a Nomád napló… A csillapíthatatlan szomjúságú: hitű, kíváncsiságú, érdeklődésű ember, alkotó művész vallomásai életről, irodalomról, történelemről, politikáról, önmagáról és az emberiségről. Akárhonnan, akárhogyan közelítünk e kötethez: a személyiség jellemzői, a közéleti nyughatatlanság, a nemzeti érdekek védelme, nemzettudatunk ápolásának vállalt gondja, nyelvünk és kultúránk pátyolgatása, s mindennemű jogegyenlőtlenség ellen való tiltakozása, a mindennemű nemzeti elnyomás láttán való felháborodása irányából – (…) lenyűgöző erővel győz meg bennünket az írás, a mű.”
Cs. Nagy Ibolya, 1979

Az idő majd tárgyilagosan megítéli Csoórit; nekünk, sorsa közeli tanúinak, vállalnunk kell elfogultságunkat. Nekünk kötelességünk tudni, hogy milyen életbevágóan fontos példa az övé, aki a történelmi lehetőséget nem az előjogok puszta megfordításának fogta föl, hanem tanulásra használta; a tanultakat pedig olyan tennivalók meghatározására, melyek elvégzése nélkül csődbe jut mind az életműépítő óvatosság, mind a harcias radikalizmus, és utódainkra nem egy élhető világ marad, hanem csak por és hamu.”
Orbán Ottó, 1979

Amit Csoóri Sándor a lírai közlés formáira bíz, élményeiből s világképéből lírikusként kifejez – egész és érvényes, önmagában teljes. A líra műfajában is hiánytalanul képviselni tudja önmagát. Jelenléte a lírában a teljesség igényével mérhető. Líravilága önálló, saját törvényű, zárt rendszerként áll előttünk. Az eredmény és teljesítmény jelenkori költészetünk rendjében is jelentős, mással nem helyettesíthető.
Fülöp László, 1980

Adynak mítoszi méretűvé kellett stilizálnia egyéniségét ellenfeleivel – a vezetésre, országlásra nem méltó urakkal – szemben. Csoórinak viszont azért kellett és kell megküzdenie, hogy az előtte föllépő költőnemzedék – Juhász Ferenc, Nagy László – költői forradalma után visszahelyezze a politizáló, protestáló, az élet fontos dolgairól, közösségről, szerelemről beszélő lírai személyiséget a hétköznapokba. Ehhez pedig nem »nagyformátumú«, hanem mindenekfölött hiteles lírai hős kivívása szükségeltetik.
Alföldy Jenő, 1980