Manapság hívei és ellenfelei egyaránt valamiféle nemzeti, Erdélyt szerető, mélymagyar prófétaként tekintenek a kilencven évvel ezelőtt született, 2016-ban elhunyt Csoóri Sándorra. Papp István, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának történésze az életpálya kevésbé emlegetett jellemzőit számba véve e leegyszerűsített képnél sokkal izgalmasabb portrét rajzol. Hogyan hathatott Csoóri költészete a Quimby leghíresebb dalára? Miként hozhatja közelebb hozzánk metaforikus nyelve a környezetvédelem ügyét? Mit tanulhatna a magyar baloldal a makacsul jobbra sorolt alkotótól? Esszé a 20. századi magyar költészet és a népi mozgalom szoborrá merevedett jeles alakjáról.
Nemrégiben olvastam, hogy arcképe bélyegre került. Úgy járt, mint Kosztolányi Véres költőjében Claudius, aki alighogy jobblétre szenderült, „nyomban istennek nyilvánították”. Csoóri is bekerült a Panteonba, amelynek lakói távol élnek tőlünk. Életük, sorsuk, jellemük néhány jelzős szerkezettel leírható, ezért nincs is dolgunk velük. Így fedte el az egyoldalú politikai emlékezet Csoóri Sándor rendkívül jelentékeny emlékművét. Éppen úgy, ahogy a korhadó avarréteg az alatta megbúvó, télen szunnyadó természet világát.
Mintha maga a költő is félt volna ettől a végtől. „Évek, éveim, jobb lett volna / térdig járni a virágporban, / szeszpalotákban ferdén állni, / Magyarországot ködben látni, / ködben, hó mögül, hideg este / lámpa-szemű macskákat lesve / zenebonázni vagy csak bőgni, /hóban vérfoltot örökölni. / Jobb lett volna magamat lánggal / etetnem s nem politikával” – írta Hozsánna, rózsák című versében, még jóval a rendszerváltás előtt.
Ám nem fogadta meg saját tanácsát, elmerült a politika forgatagában, s drága helypénzt fizetett mindezért a Hiúság Vásárában.
Manapság hívei és ellenfelei egyaránt valamiféle nemzeti, Erdélyt szerető, mélymagyar prófétaként tekintenek Csoórira. Ha mi is így gondolunk rá, sorsa a gyors feledés lesz.
Hogy ne így történjen, induljunk el másfelől, hátha ily módon meglátjuk, ki is volt valójában Csoóri Sándor. Tegyük fel azt a tükörsima egyszerűségű kérdést: lehet-e aktuális és érdekes a szép kort megélt költő? Betölthet-e az életmű olyan hiányt, amely űrként tátong életünkben? Véleményem szerint hat olyan fontos témakör van, amelyekben Csoóri Sándor költészetét és esszéit olvasva izgalmas ösztönzéseket kaphatunk. Ezek sorrendben a következők: 1. A szegénység ügye 2. A megőrzött identitás fontossága 3. A népiség továbbélése az igényes popkultúrában 4. A cigányság népi szemlélete 5. Az utazás élményének visszaszerzése. És végezetül egy manapság szerfölött sokat és rosszul tárgyalt probléma: ember és természet megváltozott viszonya.
1. A szegénység ügye
A mai Magyarországon egyre több jel mutat arra, hogy végzetesen megmerevedik a társadalom természetes vérkeringése. Aki szegénynek születik, az igen nagy eséllyel szegény is marad, még akkor is, ha okos. Ellenben aki jómódúként látja napvilágot, azt fenntartja a közeg, hiába nem éles eszű. Az 1930-ban született Csoóri Sándor számára a szegénység, az alacsony sorból kiemelkedés útja életre szóló karcos tapasztalatot jelentett. Ennek adott hangot a Megkésett tüntetés egy francia bányászvárosban című versében: „a zolai szegények százesztendős szájával” eszi a hideg narancsot, néhány sorral lejjebb pedig a Germinal sötét tárnáinak világát idézi meg: „hallom kikoppani a rendőrgolyót a régi halottakból, / hallom a megvakult bányalovak / trappolását a kövek alatt.” Számára a szegénység, az anyagi és érzelmi kiszolgáltatottság nem gondolati élmény volt, hanem húsba vágó, a mindennapokat felölelő természetes állapot. A népi írókhoz híven „cseléd Magyarországként” beszélt az 1930-as évek magyar valóságáról, és barátja, Kósa Ferenc egy meg nem valósult filmtervét „a szegénység apoteózisának” nevezte. De mindezeknél sokkal fontosabb és szemléletesebb ahogyan a várossal való első találkozását felidézte: „A jövőt is az tudja markánsabban elképzelni, akinek van hasonlítási alapja, illetve választása. Nekem hogyan lett volna? Hiába fordultam meg néhányszor Fehérváron, én a városból is csak a falusi arculatát ismertem föl mindenekelőtt: a vásárteret, a hetipiacok világát, a cserepesek, a csizmadiák, a szíjgyártómesterek sátorait, a kalaposokét, a késesekét és így tovább. Ott voltak a romok a város szívében, de soha senki nem figyelmeztetett arra, hogy e romok mögött ott van a magyar történelem. Templomok? Múzeumok? Könyvtárak? El sem tudtam volna képzelni, hogy valaha én is átléphetem a küszöbüket.”
Amíg lesznek olyan fiatalok, akikben hasonló érzések foganhatnak meg, addig érvényes hivatkozási alap lesz Csoóri Sándor. Akár az identitását megtalálni akaró magyar baloldal számára is.
2. Az identitás fontossága
„Kerek a Hold ma, / nem alszom éjjel, / nagy lapulevél-talpakon Zámolyra szököm haza, / betyár vitorlázik el a fejem fölött / s kutya ugat” – fogalmazott érett férfiként Csoóri Sándort Éjszaka, otthon című versében. Más alkalommal pedig lassan fölfelé szálló „fehér rakétaként” írt faluja templomának tornyáról a Nyári ódá-ban. Korunk egyik legtöbbet vitatott kérdése az identitás ügye: mivel/kivel vagyok azonos, kikkel vállalok közösséget. Csoóri Sándornak szülőfaluja, Zámoly volt az archidemesi pont, ahonnét ki tudta sarkaiból fordítani a világot. Nem csupán a kollektivizálás következményeit elsők között mérlegre tevő szociográfiát szentelt neki, Tudósítás a toronyból címmel, hanem irodalmi pályakezdése is ide köti. 1952 őszén 22 éves fiatalemberként felkereste az akkori irodalmi élet egyik nagyságát, Illyés Gyulát. A fiatal Csoóri a padláslesöprések és tagosítások által feldúlt faluja képét rajzolta meg egy szociográfiában, mire Illyés így felelt: „Írj inkább szerelmes verseket.” Ebben nem csupán a féltés hangja, hanem a két költő alapvető alkati különbsége is tetten érhető.
Ám ma már nem annyira a hajdani irodalmi viták az érdekesek, hanem az, hogy Csoóri mennyi figyelmet szentelt szülőfalujának, családjának, s bárhová vetette is a politika vagy az irodalom széljárása, Zámoly megmaradt szilárd vonatkoztatási pontként.
Úgy szögezte fel a kis Fejér megyei falut a magyar irodalom térképére, mint Juhász Gyula Szegedet, Mándy Iván Józsefvárost vagy Sütő András Pusztakamarást.
Azt hiszem napjaink sok-sok bolyongó emberének érdemes lenne ugyanígy meglelnie a maga viszonyítási pontját.
3. A népiség továbbélése a popkultúrában
Ha a népi írókról esik szó, legtöbbször a politikum kerül terítékre, sok szempontból teljes joggal. Pedig az esztétikai teljesítmény is fontos, ezen belül a líra, amelynek öröksége nem enyészett el, hanem megtermékenyítette a kortárs könnyűzene nem egy alkotóját. Hadd utaljak néhány fontos jelzésre. Másik János egy alkalommal büszkén említette, hogy Juhász Ferenc dicsérte egyik dalszövegét. A Republic és Koncz Zsuzsa is Nagy László megzenésített verseit adta elő, Lovasi András pedig Orbán Ottót említette kedvenc költői sorában. Juhász, Nagy és Orbán: három
kiemelkedően fontos alkotó volt Csoóri Sándor lírai földkerekségén.